A békítők világa

Olyan vagy, mint a szunnyadó vulkán. Békésnek tűnsz, az emberek megszokták, hogy derűs mosollyal az arcodon látnak. Te vagy az, aki mellett elcsitulnak az indulatok, aki figyelmes hallgatóság mindenki számára. Melletted mindenki megnyugszik, feltöltődik és újra bizakodással telve tekint a jövőbe, mert fényt hoztál az életébe. Senki még csak nem is sejti, micsoda erőfeszítésedbe telik elfojtani azt a rengeteg feszültséget, ami benned munkálkodik. Sokáig te magad sem tudtad, hogy mekkora düh perzsel téged belülről. Annyira profi vagy önmagad narkotizálásában, hogy lassan megszűntél érezni, legalábbis a felszínen. Hirdeted a békét, a szeretetet és nem vagy hajlandó tudomást venni semmiről, ami ezeket a minőségeket veszélyeztetné. A folyamatos elfojtás és önkontroll azonban rengeteg energiát követel tőled. Állandóan fáradt vagy. Gyakran az elfáraszt, hogy a fotelből átülj a kanapéra. Mások szemében ez lustaságnak tűnik, de valójában erőtlenség. Mert folyton dolgozik a mélyben a feszültség, amit muszáj kordában tartanod, és ez az összes erődet felemészti. Fortyog benned a düh, mint kuktában a bableves, fedővel jól leszorítva. Aztán jön egy szikra és robbansz. Na nem ám kifelé, annál te gyávább vagy, hogy bárki előtt felvállald indulataidat. Az esetek többségében mosollyal az arcodon robbansz szét, befelé. A sok belső robbanást követően égtelen dühöd végül utat tör magának a legkisebb ellenállás felé, és a gyerekeid vagy a szüleid arcába zúdul. Miután velük végzett, jöhet az egész Univerzum. Fröcsög a mérged az elcseszett világra. Őrangyalaid nyakukat behúzva várják a vihar elvonulását. Az Univerzum borsószem méretűre zsugorodik. Majd amikor kiokádtad magadból mérhetetlen haragodat, ismét beköszönt a béke. Bocsánatot kérsz Univerzumtól, Őrangyaloktól, gyerekektől, (felnőttektől nem mindig), és újra a derűs nyugalom szobrává szilárdulsz, akit nincs az az erő, ami kihozna a sodrából, mert ismét nem éri el semmi az ingerküszöbödet jó ideig.

Már kitanultad magadat, érted működésedet. Felhagyva az önmarcangolással, próbálsz egyre tudatosabbá válni. Érzéseidet nem elfojtani, hanem megélni. Nehéz, hiszen érzéstelenítővel élsz. Gyakran inkább csak sejted, mit érzel, nem pedig átérzed azt. Sokszor elbuksz, de nem adod fel. Húz valami egyre feljebb a Tudatosságba. Régen nem ítélkezel már sem önmagad, sem mások felett. Pontosan átlátod, ki hogyan működik, kinek mik a mozgató rugói. Azt is tudod, minden személyiség típust fájdalmak sorozata alakított olyanná, amilyen. Egyeseket a félelem, másokat a szeretetéhség irányít. És vannak azok, akiket az elfojtott vagy nyílt harag. Egyik sem jobb a másiknál. Az ego mögött viszont ott a fény mindenkiben és te látod ezt. Magadban is, másokban is. Azt kívánod, bárcsak mindenki elindulna befelé, önmaga megismerése felé, hogy feltámadhasson benne az együttérzés önmagával és másokkal szemben. Akkor végre béke lenne a világban.

A Belső utazás olyan eszközt ad kezünkbe, amivel traumáinkat feloldva nyitottá válhatunk önmagunkra és másokra. Fel- és elismerve sebzettségünket, esendőségünket, esélyt kapunk általa a gyógyulásra.